Ez a cikk Clare Anstock, Hazel Grand és Diva Mukherji “Anthropole-ogy: The (Re)creation of Female Bodies Through Pole-dancing” című tanulmányának magyar fordítása. A tanulmányt Smitnya Alíz Csilla fordította magyarra, és a fordított szöveget teljes terjedelmében, az eredeti szöveghez hűen közöljük. Az eredeti szöveg CC BY-NC-SA ( https://creativecommons.org/licenses/by-nc-sa/4.0/ ) 4.0 licensz alatt eredeti nyelven elérhető itt. ( https://journals.ed.ac.uk/unfamiliar/article/view/1515 )
Bevezetés és módszertan
Kutatásunk a Madame Peaches-nél kezdődött: beiratkoztunk egy hat hetes kezdő rúdtánctanfolyamra, amelyet egy bérelt stúdióban tartottak a St Margarets House-ban, Meadowbank, Edinburgh-ban. A jelenlétünk és részvételünk az órán segített abban, hogy jobban megértsük saját testünket, valamint azt, hogyan befolyásolhatja a rúdtánc a testképünket – ez vált kutatásunk alapjává.
Vizsgáltuk, hogyan teremtett a tanfolyam egy olyan teret, ahol a nők szabadon és külső ítéletektől mentesen használhatták és formálhatták testüket, miközben más nőkkel együtt dolgoztak. Ugyanakkor azt is felfedeztük, hogy a patriarchális hatalmi struktúrák – annak ellenére, hogy kizárólag nők vettek részt az órákon – továbbra is jelen voltak, és hatással voltak a női testkép alakulására.
Bár úgy tűnhetett, hogy visszaköveteljük testünket, valójában nagyrészt továbbra is igazodtunk a patriarchális női testideálhoz, ami egyfajta pszeudo-felszabadulás érzetét keltette. Tanulmányunk feltárja e ellentmondásos koncepciók közötti feszültséget, megvizsgálja a női autonómia szerepét ebben a diskurzusban, és azt, hogy az egyéni választás hogyan teszi lehetővé a nők számára, hogy visszakövethessék testüket a fallocentrikus „ideáltól”, és szexuális függetlenséget nyerjenek a férfitekintettől.
A rúdtáncos test felszabadítása
Amióta elkezdtük terepmunkánkat, barátaink és kollégáink körében számos általános előítélettel találkoztunk a rúdtáncos nőket illetően: sokan úgy vélik, hogy minden női rúdtáncos „ribanc”, „sztripper” vagy „kurva”. Azonban amikor más rúdtáncosokkal beszélgettünk, akár az órákon, akár azon kívül, a beszélgetésekben a felszabadultság érzése, az újonnan szerzett önbizalom, a testmozgás lehetősége és a nők számára biztosított biztonságos tér hangsúlyosabb volt, mint a „közkeletű valóság”, miszerint a rúdtánc tabunak számít a nők számára, és elsősorban heteroszexuális férfiak szórakoztatására szolgál.
Megkérdezettjeink egyike, Sam, elmondta, hogy a rúdtáncot elsősorban szórakozásként, erőnléti és állóképességi edzésként, valamint baráti közösségi programként űzi.
Das (2013) szerint a rúdtáncról alkotott különféle értelmezések elemzése segíthet jobban megérteni az ezzel kapcsolatos előfeltevéseket és következményeket: kik rúdtáncolnak, miért élvezik, és hogyan lehet a rúdtáncot sokféleképpen értelmezni. Bár a rúdtánchoz kapcsolódó korábbi feltételezések és asszociációk részben a női test és szexualitás kizsákmányoló ideáljaiból erednek és azokat erősítik, saját tapasztalataink nem mondtak ellent a kortárs feminista gondolkodásnak, amely „mindig támogatta és ösztönözte a nőket abban, hogy mélyebb kapcsolatot alakítsanak ki saját testükkel” (Das 2013: 696).
A rúdtáncórák során testképünk fokozatosan megváltozott, ami nagyobb testi autonómiát eredményezett, és lehetőséget adott arra, hogy új módokon használjuk testünket, ezáltal erősebb önazonosságot alakítva ki. Sartre szerint ez a testi autonómia az identitás alapvető forrása: „a test az, ami én magam vagyok” (idézi Synnott 1993: 32). A rúdtáncórák során a résztvevők a rúddal és testükkel való interakció révén nagyobb önbizalomra tettek szert, és mélyebb megértést nyertek saját testük és identitásuk viszonyáról.
A rúdtáncórák lehetőséget biztosítottak arra, hogy a résztvevők tudatos, kontrollált mozdulatok révén újraalkossák testüket. A testi változásokkal együtt változott az önkép és a személyiség is. Ugyanakkor ez az átalakulás nem mindig azonnali: megfigyeltük, hogy a rúdtáncos készségek fejlődése nem mindig járt együtt azonnali önbizalommal. Jess, az oktatónk, elmagyarázta, hogy sokszor a vizuális visszacsatolás szükséges ahhoz, hogy valaki megerősödjön önbizalmában: „[Amanda] nem látja magát, nem látja azt, amit én látok, vagy amit mindenki más lát… pedig fantasztikus volt!”
Hogy a résztvevők kívülről is láthassák fejlődésüket, Jess gyakran fényképeket készített az órákról, amelyeket később feltöltött az óra közösségi oldalára. A résztvevők ezeket visszanézhették, és csoporttársaik elismerő kommentjeit is elolvashatták. Megfigyeléseink szerint a résztvevők önbizalma nagyobb mértékben származott ebből a vizuális visszacsatolásból és a támogató közösség pozitív visszajelzéseiből, mint egy-egy technika sikeres végrehajtásából. Amanda példája jól mutatta ezt: csak az után jött rá saját fejlődésére, miután visszanézte a róla készült képeket és elolvasta a társai elismerő megjegyzéseit.
Ahelyett, hogy a rúdtánc egy meghatározott testalkatot követelne meg, megkérdezettjeink arról számoltak be, hogy ez egy olyan tér, ahol bárki – bármilyen testalkattal – növelheti önbizalmát, erejét, rugalmasságát és barátságokat köthet. A teret kifejezetten priváttá tették a zárt ajtók és a függönyökkel takart ablakok, valamint egy kizárólag meghívásos alapon működő közösségi médiaoldal. Ezek a fizikai és virtuális határok olyan környezetet teremtettek, amely kizárta a „férfi tekintetet” és a patriarchális testideálokat; így minden résztvevő – képességeitől vagy fejlődési szintjétől függetlenül – szabadon használhatta a testét az órák keretein belül, hogy kifejezze gondolatait, érzéseit, nőiességét és szexualitását.
A férfi tekintet és az árufeminizmus
Annak ellenére, hogy a rúdtáncot egy zárt, határozottan női közegben végeztük, tudatában voltunk annak, hogy a patriarchális rendszerek az Egyesült Királyságban és világszerte továbbra is hatással vannak ránk, hiszen ezek között nőttünk fel. Mahmood (2012: 157) rámutat arra, hogy a férfi tekintet folyamatosan formálja és befolyásolja a nők vágyait: a patriarchális rendszerek által konstruált idealizált nőiesség mélyen meghatározza, hogy mit kívánunk és hogyan látjuk saját testünket. Ez az ideál kétdimenziós és elérhetetlen: a paradoxon abban rejlik, hogy a nőknek egyszerre kellene ártatlanoknak és csábítóknak, másoktól függőnek, de nem túl ragaszkodónak lenniük. A patriarchális rendszerek eltorzítják a nők saját testérzékelését és identitását:
„A patriarchális ideológiák a női test tárgyiasításán és a maszkulin reprezentációs rendszerekhez való igazításán keresztül működnek, így tagadva és eltorzítva a nők saját testükkel és szubjektivitásukkal kapcsolatos élményeit.” (Mahmood 2012: 158)
Mahmood továbbá azt is állítja, hogy a nők belsővé teszik ezeket a patriarchális ideológiákat, és így a mindennapi életüket is heteroszexuális férfi nézőpontjából élik meg. Ezt a rúdtáncórákon is megfigyeltük, még férfiak távollétében is. Amikor elrontottunk egy mozdulatot, és Jess, az oktatónk azt mondta: „Dobj be egy hajdobást, hogy leplezd!”, ennek célja nem az volt, hogy technikailag fejlesszük a koreográfiánkat. Sokkal inkább egy feminin ideálhoz való igazodásra ösztönzött minket, amely a férfi tekintet számára vonzó. A rúdtáncórákat tehát egyszerre éltük meg testmozgásként és önfejlesztésként, miközben továbbra is hatással volt ránk a patriarchális rendszer.
Óráink egyik központi témája és motivációs forrása Hollywood egyik színésze, Tom Hardy volt. Egy alkalommal, amikor nem sikerült elsajátítanom egy különösen nehéz mozdulatot, Jess azt tanácsolta: „Képzeld el, hogy Tom Hardy néz téged!” Miközben nem lehetett tagadni Tom Hardy vonzerejét a csoporttársak számára, világosan megmutatkozott a belsővé tett férfi tekintet, hiszen őt használták motivációként: a mozdulatot egy férfi számára kellett tökéletesíteni. Bár azért csatlakoztunk a rúdtánchoz, mert úgy gondoltuk, hogy az elsősorban fitnesz és erőnléti edzés, mégis gyakran jelent meg a vágy, hogy kifejezzük szexualitásunkat a patriarchális társadalom elismeréséért. A koreográfiákat önmagunknak tanultuk és tökéletesítettük, mégis egyértelműen megjelent az az elvárás, hogy ezt férfiak számára is tegyük, amit az olyan csoporttársi megjegyzések is tükröztek, mint például: „Úgy csináld, mintha egy jóképű srácnak táncolnál a klubban!”
A szexualitás társadalmi konstrukció, és a társadalom fallocentrikus berendezkedése a női szexualitást úgy alakítja, hogy az heteroszexuális férfiak számára vonzó legyen. Amy-Chinn kutatásai a fehérnemű reklámok világáról szintén ezt az összefüggést tárják fel: megállapítja, hogy a női fehérnemű reklámozása „inkább korlátozza és aláássa, mintsem elősegíti a női test reprezentációja körüli diskurzus újratárgyalását” (2006: 155). A férfiak távollétében is fennállt egy heteronormatív narratíva, amely szerint a nőknek úgy kellett viselkedniük, hogy az szexuálisan vonzó legyen a férfiak számára.
Bár a rúdtáncstúdió egy olyan tér volt, ahol a nők szabadon kifejezhették magukat és szexualitásukat, mégis állandóan jelen volt az érzés, hogy egy képzeletbeli férfi közönség számára „adunk elő”. A férfi tekintet maradandó hatása azért is él tovább, mert a női ideált annyira árufetisizálták és fetisizálták, hogy a nők elhiszik: ha megvásárolják a megfelelő termékeket, ők is „tökéletes nővé” válhatnak. Goldman árufeminizmus elmélete (1992) szerint a nők önkéntesen építik fel önmagukat és társadalmi értéküket egy előírt női ideál alapján. A feminista mozgalmak fejlődésének köszönhetően a nők mára visszakövetelhetik autonóm testkontrolljukat, ám ezt a kontrollt végső soron mégis a férfi tekintet diktálta normák szerint használják, fenntartva a női test tárgyiasítását. Mindez azt a látszatot kelti, hogy a nők birtokolják testük feletti hatalmat, ám valójában a szexualitás visszakövetelése csak egyfajta ál-felszabadulás marad.
A női autonómia és a női test visszaszerzése
A rúdtáncórák során folyamatosan találkoztunk a felszabadulás és az ál-felszabadulás ellentmondásával, mivel a női autonómia mindig együtt jelent meg a belsővé tett férfi tekintettel. Fontos azonban megjegyezni, hogy e feszültség ellenére az egyéni választás központi szerepet játszott a rúdtáncközösségben.
A feminista diskurzus kiemeli, hogy maga a választás is lehet felhatalmazó cselekedet, még akkor is, ha az egybeesik a patriarchális ideálokkal. Azzal, hogy a nők tudatosan vettek részt a rúdtáncban, ügynökséget gyakoroltak saját testük és szexualitásuk felett. Eldönthették, hogy egy mozdulatot erőnlétért, érzékiségért vagy mindkettőért hajtanak végre. Ez a rugalmasság teret adott arra, hogy identitásukat felfedezzék anélkül, hogy teljes mértékben a férfi tekintet határozná meg őket.
Több résztvevő hangsúlyozta, hogy a rúdtánc lehetővé tette számukra, hogy visszaszerezzék testük feletti kontrollt. Emily például így fogalmazott: „Amikor itt vagyok, úgy érzem, hogy a testem újra az enyém – nem valami, amit mások ítélkezésére kell bocsátanom.” A stúdió olyan hellyé vált, ahol a nők biztonságban kísérletezhettek megjelenésükkel, mozdulataikkal és szexualitásukkal.
Das (2013) szerint „a rúdtáncos test egy tárgyalási terep, ahol a nők folyamatosan az objektiváció és a felhatalmazás között mozognak.” Ez a tárgyalás minden órán látható volt: miközben bizonyos mozdulatokat kétségtelenül külső ideálok alakítottak, a nők azokat egyszerre önkifejezésként is újraértelmezték.
Az autonómia tehát nem abszolút szabadságot jelentett, hanem azt a képességet, hogy valaki újradefiniálja a saját testéhez kapcsolt jelentéseket. Még akkor is, ha a résztvevők tudattalanul egy képzeletbeli férfi közönségnek adtak elő, megélték a valódi önrendelkezés pillanatait – amikor önmagukért táncoltak, erejüket ünnepelték, és saját feltételeik szerint kapcsolódtak újra testükhöz.
Következtetések
A rúdtánc során szerzett tapasztalataink folyamatos tárgyalást tártak fel a felhatalmazás és a korlátozás között. Egyrészt a rúdtáncórák biztonságos, támogató, kizárólag nőkből álló teret hoztak létre, amely lehetővé tette a résztvevők számára, hogy felfedezzék erejüket, érzékiségüket és önkifejezésüket. Másrészt a belsővé tett férfi tekintet és a patriarchális ideálok továbbra is jelen voltak, alakítva azt, ahogyan a nők érzékelték és bemutatták testüket.
Érvelésünk szerint ez a feszültség nem csökkenti a rúdtánc feminista gyakorlatként való értékét. Sokkal inkább rávilágít a női autonómia összetettségére a kortárs társadalomban. A nők választásai nem választhatók teljesen el attól a kulturális és strukturális kerettől, amelyben megszületnek. Ugyanakkor ezen keretek között a rúdtánc valódi felszabadulás pillanatait kínálta – amikor a nők önmagukért táncoltak, eredményeiket ünnepelték, és testüket nem kontroll tárgyaként, hanem cselekvőképességük forrásaként élték meg.
A rúdtáncban való részvétel révén a nők egy folyamatos folyamatban vettek részt, amely során visszaszerezték és újradefiniálták testüket. Még ha ez a folyamat nem is volt mentes az ellentmondásoktól, kihívást intézett a női szexualitással kapcsolatos domináns narratívák felé, és új lehetőségeket teremtett a testben megélt felhatalmazás számára.
